Tisztás

A barlang előtti egyenes terep, ahol néha a madár sem jár, az Őrzők csak idáig merészkedhetnek fel.

Már néhány napja, hogy újra Vailbe költöztünk a bácsikámmal. Éppen itt az ideje, hogy végre kilépjek a négy fal közül és kicsit jobban megismerjem a környéket. Elvégre itt születtem, jobb helyre nem is költözhettünk volna. Nem vártam sokat a helytől, egészen kicsi voltam, amikor elmentünk innen, nem gondoltam, hogy bármi is ismerős lenne. Nagyjából berendezkedtem, így úgy döntöttem, felfedezem kicsit a környéket. Még nem voltam kész arra, hogy új embereket ismerjek meg, inkább a természettel, az itteni erdővel akartam megismerkedni. Felkaptam valamit, előkerestem a túrabakancsom és nekivágtam. Mindig is szerettem sétálni. Persze kettesben sokkal jobb, megosztani valakivel az élményt, de most kifejezetten jó volt egyedül felfedezni a tájat. Ujjaimmal finoman végigsimogattam a növények leveleit, amelyek mellett elhaladtam. Szabadnak éreztem magam és az is voltam. Ezért is szerettem a természetben sétálni, szinte eggyé válni vele. Egyre messzebb mentem, be az erdő mélyére, de tudtam merről jövök, elég jó volt a tájékozódási képességem. Beszívtam az illatokat, hallgattam a madarak csicsergését. Az apró zajok sem tudtak kizökkeneteni a gondolataimból, biztosan kisebb állatok keresték a menedéket. Ezen kívül mást sem lehetett hallani, csak ahogy a bakancsom alatt ropognak a lehullott levelek, ágak. Szükségem volt egy kis nyugalomra, mielőtt megint újra kezdek mindent. A pakolás már megvolt, mindig ez volt az első lépés. Most jön az új környék, az új suli, az új emberek. Csak a természetből meríthettem erőt. Későre járt már, úgy gondoltam ideje hazamennem. Elindultam visszafelé, de sehogy nem találtam az utat. Arra kéne menni. Vagy erről jöttem? Amíg a helyes irányt kerestem, mocorgást hallottam a közelben. Ha szerencsém van, akkor mások is erre kirándulnak és talán tudják, merre lehet kijutni az erdőből. Megfordult az is a fejemben, hogy talán valami állat, hiszen emberek nem csapnak ekkora zajt. Lassan megfordultam és a zaj irányába néztem. Mégis a második gondolatom volt jó. Szemtől szemben álltam egy medvével. Egy hatalmas medvével. Egyszer olvastam egy könyvben róluk, így biztos voltam benne, hogy nem egy egyszerű medvével állok szemben, hanem egy hatalmas grizlivel. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, de próbáltam elnyomni, nem hagyhattam, hogy még az állat is megérezze, mennyire megijeszt. Elfutni nincs esélyem, fára mászni nem tudok és az is teljesen felesleges. Egyetlen lehetőségem, ha nyugton maradok, hátha elmegy. Az állat lassan közeledni kezdett. Csak most tűnt fel igazán, mekkora valójában. Bármennyire nem akartam megmozdulni, mégis lassan hátrálni kezdtem. Csak pár lépést tettem meg, amikor a medve támadásba lendült. Nem akartam a vacsorája lenni, de az erdő mélyén, távol a várostól és mindentől nem volt menekülési lehetőségem. Legszívesebben ordítottam volna, hátha valaki meghallja, de nem akartam még jobban felbosszantani a hatalmasra nőtt szőrös állatot. Megemelte semmihez sem fogható méretű mancsát és felém kapott. Még éppen időben ugrottam arrébb, de így is végigkarmolta éles karmaival a karom. Fájdalmasan nyögtem fel. Összeszorítottam a fogam, ahogy a szakadt felsőmre néztem. Láttam, ahogy lassan vörös lesz a szakadás széle, majd egyre vastagabb csíkban folyni kezd a vérem. Még jobb. Nem elég, hogy nagyon fáj, a vér szaga biztosan tovább bőszíti a vadállatot. Futásnak eredtem. Tudtam, hogy nem ez a legjobb megoldás, de nem láttam semmilyen más lehetőséget. Nem figyeltem a karomon lüktető sebre, nem érdekel, hányszor botlok meg, csak futottam és futottam, ahogy csak bírtam. Nem néztem hátra, mert akkor megtorpanok, csak rohantam, de hiába, már hallottam a hátam mögött a lépteit. Ekkor hátranéztem. Közel volt hozzám. Túl közel. Egy újabb mozdulattal támadásba lendült, ezúttal akkora erővel, hogy a földre kerültem. Csak feküdtem, felettem a hatalmas medvével, szemeim előtt egymásután pörögtek le a különböző képek. Láttam, ahogy ismét megemeli a mancsát, vártam az ütést, de nem éreztem semmit. Csend volt és nyugalom. Sehol a medve. Feküdtem és nem éreztem fájdalmat. Valahonnan a távolból mintha mégis hallanám a medve hangját, de túl távolinak tűnt. Elvesztettem az eszméletem. Csak feküdtem a koszos földön, véresen, tele karmolásokkal. Már nem érdekelt mit csinál, azt tesz velem, amit csak akar. A medve fölénye nem volt kérdés.

Úgy éreztem, sokkal jobb lesz ha Brynn nélkül jövök fel a Haldisra. Lassú ütemben haladtam, kizárólag farkas alakban, míg meg nem éreztem a medvét... Felmordultam, és a szag irányába indultam, mert nem csak a grizlit éreztem meg. Mint a tavaszi eső, és napsütötte levelek illata... Ismeretlen illat volt számomra, de annyira csábított. És még valami... A vér! Halkan indultam, és közben hívást küldtem Brynn-nek, a medvéhez ő is kell. Amikor megláttam a hatalmas vadállatot a földhöz lapultam, bétám pont ekkor került a medve elé. Gondolatban beszélgettünk, köröztünk a medve körül, halálos táncba hívtuk. Mikor én értem a medve elé, megláttam a fiút, túl fiatal, hogy így haljon meg. Brynn támadásba lendült, az állat hátára ugrott, és belemart, én a lágyékát vettem célba, haraptam, majd hátraugrottam tányértalpa elől. A vér rozsdás íze, csak még jobban feltüzelt a medve ellen. Brynn újra támadott, és én is. A medve megelégelte, hogy nem ér el minket, így szinte azonnal távozott. Jobb a békesség. Ekkor már a látszólag velem egyidős fiúra koncentráltam, több sebből vérzett, és ez nem volt a legjobb hír. Bétám szűkölni kezdett, és kérte menjünk haza, mire rámordultam, és hazaküldtem. Egyedül maradtam a fiúval, ekkor kicsit magához tért, én pedig gondolkodás nélkül változtam át. Kiélesedett fogaimmal a csuklómba haraptam, és mikor felültettem a fiút, megtartva a hátát, ajka elé nyomtam a karom. Esélye sem lett volna küzdeni ellenem, egyébként is már nyelte a vérem, én pedig megbűvölve néztem, ahogy a sebek eltűnnek a testéről. Mikor már biztos voltam benne, hogy nincs életveszélyben, elhúztam a karom. Szakadt felsőjéből letéptem egy darabot, és bekötöttem a csuklómat. Abban bíztam, hogy nem fog kérdéseket feltenni. Bár eléggé koki még ahhoz, hogy gondolkozzon.

Már nem foglalkoztam azzal, mi történik. Csak vártam, hogy újra lecsapjon rám a hatalmas állat. Ekkor egy pillanatra kinyitottam a szemem, hiszen hallottam a hangját, de nem éreztem semmit. Ahogy kinyitottam a szemem, rájöttem miért. Két hatalmas farkassal harcolt. Gyönyörűek voltak, ehhez kétség nem fér, mint ahogy ahhoz sem, hogy lemondtam mindenről. Talán átmenetileg elfoglalják egymást, de amint valamelyikük megnyeri a köztük dúló harcot, újra én leszek a célpont. Ráadásul vérzek is, kizárt, hogy elkerüljenek. Behunytam újra szemem és éreztem, ahogy lassan, de biztosan megint megszűnik a külvilág. Megint minden szép volt és nem fájt semmi, nem hallottam a zajokat, nem féltem. Feladtam ezt az egészet, öntudatlan állapotban vártam, hogy desszert legyek. Talán a fájdalom, talán csak a félelem miatt veszítettem el az eszméletem. Megint csak a megnyugtató csend honolt, sehol egy vadállat, egy hangos morgás. Azt akartam, hogy maradjon így, nem akartam érezni, ahogy széttépnek. Lassan magamhoz tértem. Csend volt most is, úgyhogy nem voltam benne teljesen biztos, hogy én tényleg magamhoz tértem, de nem mertem kinyitni a szemem és körbepillantani. Még egy ideig csak feküdtem így, amikor egy kéz felhúzott, a számhoz nyomta véres karját, én meg ösztönösen nyelni kezdtem a vörös folyadékot. Lassan futattam végig a szemem a karon, amíg elérkeztem az arcához. Egy gyönyörű fiatal lány volt a kar tulajdonosa. Nem hinném, hogy idősebb nálam, már amennyire ezt így meg tudom állapítani. Jelenleg még abban sem vagyok biztos, hogy nem álmodom. Ahogy elhúzta a karját, éreztem, ahogy ismét lecsukódik a szemem és már ki tudja hányadik alkalommal vesztettem el az eszméletem. Fogalmam sincs mennyi idő után tértem magamhoz. Lassan nyitottam ki nehéz pilláimat. Hát nem álmodtam. Ugyanazt a lányt láttam, ugyanazt az arcot, miközben ő is az arcom fürkészte. Ijedtemben felugrottam.
- A medve… a farkasok… - néztem ijedten körbe és szinte felkiáltottam, de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszahanyatlottam a földre.
- Te is láttad őket? Megtámadott a medve, aztán azt hiszem elájultam, de tisztán láttam, hogy két farkas is volt itt. A medve még meg is sebzett… - magyaráztam az ismeretlen lánynak és közben a karomra pillantottam, ahol annyira fájt. Meglepetten kutattam a véres seb után.
- De hiszen itt volt… - suttogtam és végigsimítottam a helyét. Az ingem szét volt szakadva, de sebnek nyoma sem volt. Láttam a lány csuklóján az ingem egy darabját. Talán ő sérült meg? Mindenesetre inkább csendben maradtam, amíg nem gondoltam magamban végig, mi is történhetett. Még a végén azt hiszi, hogy megőrültem. A lány szemeibe néztem.
- Most biztosan azt hiszed, hogy megőrültem – próbáltam egy mosolyt magamra erőltetni. Most tudtam csak jobban megfigyelni a lányt. Tényleg nagyon fiatal és nagyon szép. Olyan szép, amilyet addig csak az álmaimban láttam.
- Te jól vagy? – kérdeztem a szőke lánytól.
- Seamus vagyok, de inkább Shay – nyújtottam a lány felé a kezem, de még mindig eléggé erőtlen voltam.
- Merről jöttél? Én valahonnan… onnan – mutattam az egyik irányba, de lassan kezdett minden eszembe jutni. Eltévedtem és nem tudom, merre kellene hazamenni. Ha ezt is bevallom, biztosan őrültnek fog nézni. Éppen hazafelé akartam menni vagy legalábbis meg akartam keresni a hazafelé vezető utat, amikor megjelent a medve. Meg is támadott, ebben teljesen biztos voltam, legalábbis azt hittem, de semmi nyoma nem volt a karmolásának. Innentől már minden homályos. A farkasok, a lány… nem tudtam összerakni a képeket. Biztos voltam benne, hogy nem ez a törékeny teremtés zavarta el a vadállatokat. De akkor ki? Még mindig elég bizonytalan voltam, foglamam sem volt, hogyan fogok tudni innen felkelni és hazatalálni. Talán az ismeretlen szépség ismeri az erdőből kivezető utat.

Nagyon reméltem, hogy elfogadja a vérem, ha nem akkor biztosan halott lenne, ezt pedig nem szeretném. Hogy miért? Mert nem hagyhatom, hogy ez a fiú meghaljon. Fogalmam sincs, mi ez a nagy kísértés, de meg kellett tennem. Amikor nyelni kezdte a vérem fellélegeztem. A sebei pillanatok alatt gyógyultak be, ismét elájult, legalább van időm összeszedni a gondolataimat. Az Őrzők törvényét szegtem most meg, ha Lumine ezt meg tudja, akkor rám küldi a lidérceit, az nekem kissé... nagyon is kellemetlen és fájdalmas lesz, de akkor sem hagytam, hogy nagyobb baja legyen a srácnak. Percek teltek el, újra magához tért, őrülteket megszégyenítően kezdett magyarázni, én pedig próbáltam nem mosolyogni, hiszen a helyzet legalább egy mosolyt megérdemelt volna. Tudtam, hogy nem szabadna vele beszélnem, főleg nem hozzá érnem. Felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Nem bírtam ki, hogy ne érhessek hozzá.
-Calla, és segítek hazajutni.-hangom kissé fagyos volt, de nem hagyhattam, hogy beleélje magát abba, hogy most itt vagyok, mi több én tényleg nem lehetnék itt. A nevemet sem kellett volna elmondanom. Ezért tüzes vassal fognak megkergetni. Ahogy megfogtam a kezét melegség áradt szét bennem. Egyszerre mindent el akartam neki mondani, hogy én voltam az egyik farkas, és én mentettem meg. De farkas ösztönöm most is erősebbnek bizonyult, nem árulhatom el a fajtámat. Az úrnőm kérdezés nélkül ölne meg.
-Messziről jöttem.-mondtam hidegen, továbbra is tartva attól, hogy megtalálhatnak. A következő őrjárat hamarosan indul, tehát mennünk kell.
-Fel tudsz állni? Indulnunk kell!-előtört a parancsolgatós énem, ezt nem szerettem, de nem hagyhattam, hogy Shay-t bárki megtalálja, vagy meglássa. Az orromban volt az illata, könnyen ki találhattam merről jött, hiszen pont az ő nyomán haladtam Haldis felé. Felé nyújtottam a kezem, hogy felsegíthessem, majd lassan elindultam.
-Gyere, mindjárt sötétedik, le kell érnünk a hegyről!-utáltam ezt a katonás stílust, de nem volt más választásom. Ha minden igaz anyám és Fey anyja lesz az aki felvált engem, ha ügyes vagyok, még időben visszaérek, hogy átadjam a szolgálatot. Miközben lefelé sétáltunk a hegyről, nem bírtam ki, hogy ne érjek újra hozzá, véletlen szánt akarattal néha összeértek a kezeink, és ez mosolygásra késztetett, amit ő nem láthatott.

Felém nyújtotta ő is a kezét. Megfogta az enyémet, bemutatkozott, de semmit nem szólt arról, amit meséltem. Mintha csak álom lett volna. Szép neve van, de most, hogy nagyjából fel tudtam ülni, jobban megfigyeltem. Még soha nem kerültem közeli kapcsolatba ilyen szép lánnyal, annyira lekötöttek a könyvek, hogy nem is nagyon érdekelt, kivel beszélgetek, ha éppen ehhez volt kedvem, csak az érdekelt, hogy szeresse a könyveket. Akkor már volt közös témánk és más nem érdekelt. Most itt állt előttem ez a lány, engem meg nem érdekelt más, meg akartam ismerni. A hangja hideg volt és láthatóan nem én kötöttem le a figyelmét, nézelődött valamerre. Lehet azt nézte, hátha visszatér az állat. Felém nyújtotta megint a kezét és felsegített. Nem akartam elfogadni, egyedül is fel tudok állni, mégis megtettem, ebben a helyzetben nem éreztem biztosnak magam.
- Tudom, sietnünk kell, hátha visszajön, de azért ennyire ne rohanjunk - válaszoltam, mert a lány kezdett egyre parancsolgatóbb lenni. Nem voltam ehhez szokva. Persze mindig azt csináltam, amit kellett, de általában nem idegenek szabták meg. A lány úgy tűnt nem fél, pedig az állat hatalmas volt, inkább nyugtalannak tűnt, de nem értettem miért. Elindult, nem tudtam merre, de meg sem kérdezte hol lakok. Egy ideig követtem, aztán beértem és mellette sétáltam. Párszor hozzáért a kezemhez, először véletlennek tűnt, de elég sokszor előfordult. Nem bántam, inkább élveztem.
- Mennyire messziről jöttél? Hogy kerülsz ide? - törtem meg valamivel a csendet. Nem tudtam mit kérdezzek tőle, olyan hideg volt. Nem szoktam a lányok társaságához, így nem tudtam, mit kellene mondanom, de nem akartam elszalasztani a lehetőséget, meg akartam ismerni a lányt. Lopva rápillantottam és láttam, hogy mosolyog. Most én értem hozzá, kíváncsi voltam, mit szól.