Sybille A. Winternight

Sybille Adélaide Witernight





Név: Sybille Winternight
Kor: 24
Nem: nő
Faj: Ember
Születési hely; idő: 1988 februárja, a pontos nap és hely ismeretlen
Átváltozás éve: -



Jellem:
Jellememet tekintve mindig is gőgös nőszemélynek ismertek meg. Azt állítják rólam, hogy egy beképzelt nőszemély vagyok, ki szívén mérges kígyókat melenget s arra vár, hogy elengedhesse fattyait a nagy világba s elpusztítsa azt. Szinte senki sem ismeri lelkemnek darabjait s néha úgy érzem emiatt megőrülök s legszívesebben egész nap csak ordítanék és ordítanék míg végelgyengülésben meg nem halnék. Nem éppen szép halál. Egyáltalán van olyan?! Azt hiszem csak a levelek ismerik a szép halál fogalmát. Hogy miért?! Gondoljunk csak a gyönyörű őszi tájra, mikor hullajtja leveleit, majd a termékeny anyaföld magába fogadj a leveleket s alkotóelemeire bontva újra körforgásba kerül az élet óriáskerekén.
Megtört lélek vagyok. Lelkem darabra tört s emiatt nem igazán bízom az emberekben sem. Nem barátkozom, nem kezdeményezek beszélgetést, hisz hogyan is tehetném, ha néma vagyok?! Bár azt meg kell hagyni természetem heves s amit szeretek azt megvédem s gondoskodom róla. De jaj annak aki csalárd s megpróbál tőrbe csalni, nem vagyok már én az a szende kislány kit voltam 10 évvel ezelőtt. A szemfényvesztést nem pártolom, sőt! Rajta ne kapjalak vándor, mert lehet amit kapsz érte, nem fog tetszeni neked.
Külső:
Mahagóni szín hajam leér egészen a hátam közepéig és puhán fogja közre szív alakú arcom. Az állam egy kicsit szögletes, orrom pisze, a bőrömnek pedig van egy kis bronzos árnyalata. 168 cm magas vagyok és súlyom 50 és 60 kg között mozog. Legfeltűnőbb ismertetőjegyem a szemem. Gyémántfényben játszik szembogaram s a pupillám karimája jég kék színben játszik, ahogy a szaruhártyám pereme is. A szívem fölött található egy forradás és a mai napig viselek a csuklómon pengék által okozott hegeket.
Különleges képesség: -
Play by: Olivia Wilde
Titulus: Chardonneret



Anya: Ismeretlen
Apa: Ismeretlen
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: Elisabeth Withcomb -> ex-gyám, autóbalesetben meghalt.



Múlt:
"Az ördög sem rokonszenves, és mégis jobban kedvelik, amikor gonosz, mintha bölcsődalokat énekelne. Az ember ragaszkodik az illúzióihoz."

Kedves Jegyzetfüzetem! Vagy inkább Naplóm?! Fene se tudja miért nem tudom eldönteni mégis minek nevezzelek mikor lapjaidra vetem mi lelkem nyomja. De remélem azért a cellulóz tartalmú lelkivilágod ezért nem haragszik meg rám s nem lázad fel.... majd szólj, ha túl lőttem a célon.
Nos arról lenne szó, hogy ma megtaláltam a dobozt. Tudod amiben a múltam van elrejtve. És hát hogy is mondjam... kikészültem. A lelkem újra és újra darabjaira tört, s a szívemben az élet már megint megforgatta, azt a bizonyos tőrt. Tudod mi volt a dobozban?! Egy-egy tárgy a múltamból amiket nem szívesen láttam. A takaró, melybe belecsomagoltak s ott hagytak egy benzinkúti női mosdóban. Az azonosító szalagom még az árvaházból. Ezer és ezer üvegszilánk melyet fejem tört szét mikor nevelőm egy kissé elengedte a pórázt az itala felett. Az első rózsám szirmai, melyek egy halálra ítélt kapcsolat kezdeménye volt. És sok sok kép. Bethről és rólam. Majd a végrendeleti papírok melyet az ügyvéd hozott el Beth halála után számomra.
S több és több rendőrségi és kórházi papír melyek azután a perverz után maradtak, ki elrabolta lelkem, testem, méltóságom, majd a földbe tiport.
Gonosz játék az élet. Gonosz szálak s színjáték az egész, melyet csak egy nagyon kicsit tudunk befolyásolni. Nem többet, nem kevesebbet. Egy kicsit. Hogy én, hogy utálom ezt a földi létet. Bárcsak lennék valami, vad törvényszegő fajtája az időtlen akaratnak, szabadságnak. Bárcsak én lennék az aki alakítja sorsomat s bárcsak tudnék végre valamit tenni az élet végtelen körforgása ellen. Ez a vegetatív állapot, melyben parazitaként élek, nekem nem kenyerem.
De térjünk is vissza a dobozra. Elégettem drága lap. Hát le tudod hinni?! Végre úgy érzem egy nagy súly legördült a szívemről, de még mindig fuldoklom. Kérlek adj valami jelet, egy tanácsot, mégis hogyan lábalhatnék ki ebből a sivár, jelentéktelen létből?! Miért nem szólalsz meg?! Kérlek... adj valami jelet.... kérlek ne hallgass el... most ne...
De a lapok csak hallgattak. Hogy én mekkora bolond vagyok. Egy tárgytól várok útmutatást.... azt hiszem kezdek megőrülni. Igen... nagy valószínűséggel ez történik... na ide nekem a kényszerzubbonyt...

Példajáték: < A szerepjátékos példa a Vampire - Resurrection FRPG-ről származik Anastasia Dubrynski nevezetű karaktertől, aki faját tekintve egy démon. >

Dúdol. Már évek óta nem volt ilyen jó kedve. Mióta el kellett hagynia a Nagy Almát hatalmas bú és bánat lengi körül gyönyörű alakját. Pedig kivirágozhatott volna, de mégsem tette. Oly régóta, hagyta már ott drága babáját a hírhedt Amerikában mégis mintha friss volna a seb és ujjak vájkálnának benne, bele mosva vérébe a világ mocskát, új és új fertőzéseket okozva nekik, amik hamarosan ellepik, mint valamilyen fekély, felélik szépségét, s ezáltal a lelkeket is amelyeket nem gyűjthet be. S a seb elharapódzik, kívülről befelé eszi agát, megtalálva a lány hámsejtjeit, idegeit, izomzatát, inait, csontjait, szerveit, melyek diónyivá zsugorodnak idővel, elrothadnak s mérges bűzt árasztanának magából, mígnem megtalálják a két főbb központot, a szívet és az agyat, amely már így is besokallt a látszólagos sebektől s végre a vírus is elérheti, mely megforgatja bennük a tőröket.
Sebészi pontossággal vágta fel a gyomrot s tárta fel. Mintha csak egy cserfes gyermeket látnánk aki még hisz a Mikulásban és pont karácsonykor bontaná fel az ajándékát. Anja is hinne benne, ha egyáltalán létezne és hullákat vagy élő, de halálra ítélt lényeket csempészne be a műhelyébe, hogy szépen feldarabolhassa őket, majd különféle lényeket készíthessen belőlük. Például ott lapul a sarokba a Macsber. Félig ember félig macska lény. Az emberből a törzs, a fej és a végtagok maradtak meg. Míg az orrát egy macskáéra cserélte, az ujjperceket levágta és finom kis fémszálakból karmokat varázsolt a helyükre. A fülei macska fülek, a bajsza macskabajusz és még egy kis bolyhos farkincát is kapott a gerince folytatásának. Egészen pofás ameddig az ember meg nem látja az üvegszemeket. Anja egyedül csak a lágyabb részeket nem bírta tartósítani, így mű ,,szervre'' kellet lecserélnie ezeket nagy bánatára.
Most épp valami kentaur félét próbált összeállítani. A ló részének egy csodás fekete csődört választott. Az emberi részhez pedig egy tizenhat éves fiút választott aki épp itt volt előtte. Hosszú fekete haja volt, a szemei mély kékek. Orra pisze, álla nemes, vállai szélesek. Felsőteste izmos, ki sportolt. Olyan igazi androgün. Súrolta a lányos határt mégis férfias maradt. Az a tipikus mama kedvence, lányok piszkos álmainak főszereplője ,,szőke'' hercegként fehér lovon típus. Kiváló alapanyaga a művének. Anja végigsimított a fiú arcán, aki erre megremegett. A kínok kínját éli át, de ő még talpon van. Borzasztani elborzasztja beleinek látványa, de úgy látszik nem idegen tőle ez a látvány. Vagy úgy.
- Mikor láttál ilyet fiú?! - kérdezte behízelgőn s szeretetteljesen megsimogatta a patkó belet és ujjaival követte annak útját. Arcán nosztalgikus ábrázat öltődött fel. A lány szemei csillogtak, alsó ajkát beharapva szemlélte a szó szerint lágy részeket s belül valami perverz örömöt érzett, amikor a fiú végre megszólalt.
- A testvéremet... - szólt kíntól terhes hangon, s kapkodva szedte a levegőt - vámpírok pusztították el. - lehunyta szemét, nem bírta tovább. A fiú átadta magát keserűségének és arcán apró sós könnyek kezdtek el csordogálni lemosva a maszatos vért az arcáról. Anja oldalra döntötte a fejét, majd odahajolt a fiú arcához és lágy csókot nyalt annak bőrére. A fiú beleremegett, de nem a félelembe. Anja a fejét csóválta miközben óvatosan ,,vissza csomagolta az ajándékát''. Úgy döntött, hagy még egy napot neki a szenvedésre. Az ilyen törékeny lelkek mindig megérdemelnek még egy napnyi szenvedést. Legalább a NAGY MŰ alkotása közben nem fog ficánkolni,
Anastasia sebészi pontossággal rendezte helyükre a szerveket, majd gyengéden varrta össze a lány bőrt. Nem akarta elcsúfítani azt. Már csal az hiányozna, hogy a művén látszódjanak az aprócska fém szálakkal vegyített cérna. Mikor végzett az operációval, fogott egy tálat, majd vizet töltött bele. A vízbe összemorzsolt borsmentét és citromfüvet tett, hogy elmossák a vér szagát. Fogott egy rongyot, majd kimért mozdulatokkal elkezdte megtisztítani a fiú testét. A lány nézte az ifjú vonásait. Egy aprócska anyajegynél a csípőjén semmi újat nem talált rajta. De amikor a szemébe nézett mégis talált valamit. Az az aprócska szempár, nem haraggal és megvetéssel nézett rá, hanem hálával. Ezt a pillantást a lány nem bírta elviselni. Elfordította a fejét a fiú arcától és kiszúrt a mellkasán egy pontot, hogy azt nézze miközben tisztítja. De még így is érezte annak a gyönyörű kék szempárnak a súlyát, mely hatalmas köveket rakott a lán acél szívére s valahogy megrepesztette azt.
+ Micsoda?! Én?! Szánni őt?! Ugyan... - hiába mondogatta magának, hiába próbált elbújni az igazság elől, de az agyában ott villogott hatalmas vörös fémpászmaként, vádló, hogy TE SZÁNOD ŐT! Ha ezt a szülei tudnák. Olyan büntetést kapna, hogy valószínűleg soha többé nem érezne semmit csak tompaságot. Az anyja csak sírna, az apja pedig folyamatosan azt hajtogatná míg végig hajtja az ítéletet, hogy: NEM ERRE TANÍTOTTALAK! És valószínűleg újabb és újabb jelzőt aggatna rá drága nemzője.
Anja odahajolt a fiúhoz és lágy mérges csókot lehelt ajkaira. Hosszan tartó álomba küldte, de nem a vadász mezőkre. Holnapra semmi baja nem lesz. De most a lánynak menekülnie kell. Fojtogatva érezte magát a saját házában. A saját házában. Nevetséges. Mily nevetséges.
Anastasia lemosta magáról az ifjú vérét, majd átöltözött. A RUHA amit magára öltött bíbor színben játszott mégis úgy sápasztotta a lány bőrét, mint a fekete darabok soha sem. Legalábbis ezt próbálta bemagyarázni magának a lány mikor megnézte magát a tükörben. Kezére aprócska feketeszín csipke kesztyűt húzott, megy a csuklójáig ért s szabadon hagyta ujjait s mutatta meg feketére lakkozott körmeit. Haját rakoncátlan kontyba fogta melyből meglógott egy egy aprócska hajszál s a lány arca körül kavargott. Lábára aprócska balerina cipőt húzott. Egyszerűt. Feketét. Amilyen a kedve is volt.
Sétabotjának talpa nagyokat koppant Moire de Lans utcáinak macskakövein. Anja úgy döntött, hogy elmegy valamit enni. Az Elenore's amúgy sem volt messze a lakásától és ha jól hallotta ott egész jó a koszt is. Bár érdekelte is Anja-t. Csak az ízükért szerette az ételeket. Ha evett ha nem így is úgyis életben marad. Mikor elhaladt az Elenore's sikátora mellett s bekukkantott csak a fejét csóválta. Két kézre fogta botjának gombját s koppantott egyet a földön mire a bottól hatalmas jég keletkezett a vadász lábáig s közre fogta annak bokáját úgy, hogy mozogni se tudjon. Anja elindult a két idegen felé mire a jég amire rálépett az elpárolgott a lába alatt s párával fonta közre törékeny alakját.
- Vadászok...- csilingelte mégis mintha káromkodott volna - Ilyen a ti vendégszeretetetek?! Hát így kell barátkozni a szörnyetegek népével?! - ciccegett a lány s lecsavarta a kis ezüst gombot a botjáról, mire egy tüskés rózsa inda nőtt a végére, aprócska vörös rózsákkal - Hát így tanított meg titeket a drága mamátok barátkozni?! Most biztos forog a sírjában szegény asszony. Megszakad érte a szívem. - mondta még mindig bájos arccal, de a hangja acéllá vált a végére. Feje felett meglendítette az ostort, majd lecsapott vele s a tüskés fonák a vadász nyakára tekeredett. A tüskék belevájtak a férfi nyakába s aprócska vérpatakot fakasztottak annak nyakán s kezdték eláztatni a férfi felsőjét. A lány egészen közel sétált a férfihoz, megállt előtte s hagyta hogy a fonák leszakadjon az ezüst kis gombról s gúzsba kösse a férfi testét. Anja két kezébe vette a férfi arcát és mint valami kígyóbűvölő elkezdte elbájolni a férfit a bujaság főbűn kulcsával.
- Az élet: elvesztett csók-holmi, s én szeretném az életet, egy csók-ötlettel megcsufolni... - suttogta s megcsókolta a férfit. Nem figyelt a lány annak reakcióira csak az ideg méregre amit a szervezetébe juttatott. Ha szerencséje van akkor csak a végtagjait nem fogja tudni használni, ha nem akkor meghal. Nem nagyon izgatta a lányt.
Elengedte hát a férfit s az ezüst gombot visszahelyezte a botjára, majd a férfi felé fordult. Egyik kezével a botra támaszkodott, a másikkal segítő jobbot nyújtott a férfi felé.
- Jól van?! - kérdezte kedvesen s a lány észre sem vette, hogy szemei fekete ónixfényben játszanak.